ITT AZ IDEJE

A párizsi ősz ólmos-ezüstös lila ködében ültem a hírhedt kávéház pitvarán, ahol a világ elvetélt lángelméi szokták riogatni egymást és a sorsot. Torkig töltőztem a múlt és jelen francia csodáival, s kissé hazagondoltam, magyarságomat méregetve a francia világról való s egyre teljesedő ismereteimnek rőfjén. Az ilyen töprengésnek akarva, nem akarva az a vége, hogy az ember pesti újságot kér, s mintha az üdvössége váltana rajta, mohó érdeklődéssel olvassa a hazai utak olajjal portalanítását, gyalogló egyesületek útirányát a helyiérdekű végállomásától a Nagy-Kevély menedékházig s a kerékpáros inas elgázoltatását a budai Lánchíd-főnél.

Mint valami hazaröpítő képzeletbeli csónak vitorláját, úgy feszítettem magam elé az újságlepedőt, s megbújtam mögötte.

- Az úr magyar? - riadt rám egy izgatott kérdés.

Munkást formázó ember állt előttem. Cipője, nadrágja még a pesti ószeren vevődött, kék vászonzubbonya, lompos micisapkája már igazábul párizsi. Két pofája két mély árok, álla borostás, arca szürkén halovány, tekintete tétován égő.

- Az úr bolondnak vél vagy kódisnak!

- De nem - szabadkoztam, pedig azt gondoltam. - Üljön le - cáfoltam rá rögtön magamra.

- Un demi - kérte szabályosan a korsó sört, és leült.

Kérdezetlenül is nyomban beszélni kezdett:

- Itt lakom a szomszédban. A házban van egy cipészműhely, öreg francia dolgozik benne egyedül. Jérôme apó. Így hívja mindenki. Két éve vagyok Párizsban, azóta ismerem. Mulatságos francia, már mondom, a mogorvasága. Amilyenekkel zsúfolva vannak ezeknek a nagy házaknak a földszinti műhelyei, boltjai. Néha elbeszélgettünk, az öreg marseille-i. Most reggel elmegyek a műhelye előtt. Beint, kézen fogva bevisz a fülkéjébe, leül az ágya szélére, lehúz maga mellé. És megszólal magyarul. Uram, én azt hittem, megbolondultam. Jérôme apó, akit annyit piszkáltak marseille-i beszéde miatt, a vén huncut francia!És ezt mondta...

Véletlen vendégem mohón felhörpintette sörét, s félig lehunyt, valami nagy élményt idéző szemmel, mintha maga Jérôme apó lenne, bizonyára az ő hangsúlyával és szavaival, beszélni kezdett:

„Ne ijedj meg. Itt az ideje! Valakinek el kell mondanom. Jóvá kell tenni. Harminc évvel ezelőtt történt, 40 000 koronát vettem el. Az altiszt táskában vitte. Elkértem tőle, egy átjáróházon megugrottam, és sose találtak meg. Napjaim vagy heteim vannak. Két magyar orvost hívtam. Mindent kibeszéltek előttem. Rák. Homályosul az eszem. Most még el tudom mondani. Figyelj. Az állomásra rohantam, beültem a bécsi vonatba, láttak, de azt nem tudják, hogy Győrben leszálltam, visszajöttem Pestre, arcom, hajam, ruhám változtattam, s míg a határon túl kerestek, az esti vonattal nyugodtan elutaztam Bécsbe. Se lebujba, se elegánsba nem szálltam, ez a legveszedelmesebb. És csak apródonként beváltani és zegzugosán. És nem fővárosokban. Stuttgartba két nap múlva. Itt munkakönyvet szereztem. Harmadik alakra változtattam külsőm. Már volt nevem és mesterségem. Verona, Szaloniki, Marseille, vissza Filippopolis, vissza, Malaga, Odessza; ritka dolog, akkor útlevelet kaptam, személyiségem bizonyítványát, már régen nem voltam az, akinek születtem. Berdicsev, Königsberg, Bergen, fönt. És Franciaország.

Kis boltot nyitottam itt, akkor ez néptelen vidék volt. És nem mertem gazdag ember lenni. Pedig az voltam, 50 000 frankom volt. Látod, abba a háromlábú székbe rejtve. Vagyonon ültem, cipőt foldoztam, és - most nevess - megéltem abból, amit kerestem. Folyton töprengtem, hogyan legyek nyilvánosan is gazdag, és kalapáltam a cipőket. Magam sem tudom, hogy történt, de egyszer látom, hogy csak azt figyelem, milyen szép lesz a cipő orra, fekete sima az új talp, a nyers bőrnek olyan férfias a fogása. Borzasztó! Akkor sírtam. A vagyon nem érdekel, csak ez a redves munka. Úgy kell élnem, ahogy a gazdagok, hisz gazdag vagyok. Titokban drága ételeket vettem, drága italt, egyszer ötszáz frankot adtam egy üveg ritka óborért, és részeg lettem tulajdon abból a borból, amit a cár iszik. Nem volt örömem. Akkor gondoltam egyet. Bezártam a boltot, azt mondtam, Rouenba utazom az unokaöcsémhez, aki beteg. És Nizzába mentem mind a pénzzel. Közben Lyonban nagy táskát vettem s úri ruhákat. Á, ott van egy erdő Nizza fölött és egy barlang - ezt az egyet nem mondom meg, hol van -, ott átöltöztem. És lementem Nizzába, gazdag kispolgárnak látszottam, aki játszani jött. Játszottam is, Monte-Carlóban. Kis pénzzel. Ha 300 frankot nyertem, másnap büszkén tettem be a bankba 500-at. Aztán hirtelen kivettem, mintha vesztettem volna, s harmadnap 4000-et tettem be. Az ujjam alá, ugye, senki se nézett. Mindig vesztettem kis pénzeket, s mindig betettem nagyokat. Amikor 10 000 frankom volt együtt a bankban, hamar a barlangba, és Jérôme apó hazaérkezett Párizsba.

Egy évig vártam itthon. Havanna szivart szívtam éjjel. 45 frank volt darabja. Most már kezdett nagyon folyni a pénz. A világ legdrágább pálinkáját szutykos butykosból ittam. Újra elérkezett Nizza ideje. Barlang, bank, rulett, bank. Három év alatt 40 000 frankom a nizzai bankban. Ó, már hogy ismertem Monte-Carlót! A játéktermeket, hivatalnokokat, detektíveket, állandó játékosokat. A 40 000-hez hiányzó utolsó 2000 frankot tettem be a bankba. És akkor történt. Elfordulok az ablaktól, és egy detektív üdvözöl:

- Jó napot, Durand úr (ez volt ott a nevem), nem lenne szíves a papírjait megmutatni? - Dehogynem, kedves Leclers úr, de miért? - Majd megtudja. - Rögtön, itt vannak a széfben (ott is voltak, mindenféle hamis irat egy táskában). Kinyitottam. - Tessék! - mondtam Leclersnek - itt a táska, nyissa ki, én addig elintézem ezt a kis pénzbetevést - mondtam, kimentem a széffülkéből, és a világ legnyugodtabb lépteivel kisétáltam a bankból. Este a barlangban voltam. Másnap Rouenban, s a roueni jeggyel zsebemben, harmadnap Párizsban. Névtelen feljelentés volt, sokáig nyomoztak Durand úr után, egy rablógyilkos orgazdájának néztek. Persze nem találtak. De én aztán már nem mertem visszamenni Nizzába. És ezután nemsokára kitört a világháború. Azóta nem mertem keresni. Nem sikerült kimászni ebből az életből itt. Valami roncs kis pénz még maradt és a munka. Itt van a betéti könyv a matracba bevarrva. Éjjelenként néha hallom ropogni, 40 000 frank ropog alattam. Arra kérem magát, az istenre kérem...”

Hívatlan vendégem itt nagyot sóhajtott, és így folytatta:

- És kérem, uram, ezzel lefordult, az orrán-száján eleredt a vér, bemocskolta a cipőmet, a nadrágomat. A földre esett. Nagyot sóhajtott és elnyúlt. Nézem, hát meghalt. A hideg belém állt, úgy megijedtem. Hazarohantam, és megtisztítottam magam a vértől. Egyszer csak megint az utcán voltam, nagy hidegség a szívem körül azt parancsolta, rögtön mondjam el valakinek; láttam a magyar újságot az úr kezében, idejöttem, elmondtam.

Fanyalogva gyújtottam cigarettára.

- És most tanácsot kér tőlem, ugye? - kérdeztem.

Szeme pislantása mondott igent.

- Rögtön menjen a rendőrségre - szóltam hidegen -, és engem hagyjon ki az egészből.

Meredt tekintettel nézett rám, pár pillanatig hallgatott, aztán felkacagott:

- A rendőrségre! Persze - felugrott, a székeknek, asztaloknak ütközve rohant végig a kávéház tornácán, le a gyalogjáróra, ki a kocsiútra.

Egy fék sikoltott, valami zuhant, reccsent: egy gépkocsi elgázolta. Mire a kávéház közönségével kicsődültem, már halott volt.

Észrevétlenül továbbsétáltam.

Másnap olvastam az újságokban, hogy Jérôme apó csakugyan meghalt, gyanús csak az volt, hogy matracait felhasítva találták, talán pénzt rejtegetett benne, s azt ő vagy valaki más elvette onnan, és hogy a házmesterné vallomása szerint, az ajtófélfán lógott egy nagyon régi nadrág s pár cipő, értéktelen dolgok, de azok is eltűntek.

Egy másik kis hír elmesélte, hogy egy munkást, amint a kávéházból kiszaladt, ahol egy úrformával hevesen vitatkozott, elgázolt egy gépkocsi. írást nem találtak nála, csak egy régi nizzai villamosjegyet s egy monte-carlói játékpénzt.

De mi közöm nekem régi tolvajokhoz és friss őrültekhez vagy gyilkosokhoz s rejtélyes összefüggésükhöz? Egy hétig nem olvastam francia lapokat, amelyekben aztán már egy szó sem volt sem az elgázolt munkásról, sem Jérôme apóról.

Felejtsük el az egészet.

1939